Ezt már nagyon rég, kb. másfél hete írtam, csak nem tudtam publikálni..
Már napok óta furdal a lelkiismeret, mióta olvastam egy volt gimis osztálytársam blogját. A gyerekeiről írja, 3 van neki. Arról írt, hogy a legnagyobb nagyon durva dackorszakos volt, és még mindig elég erős egyéniség, de hiába nyomta a külvilág, ő fittyet hányt a következetességre és inkább megértő volt a tomboló gyerekkel. Pl. ha azért hisztizett, mert ő a kiflit egészben szeretné, de már anya kettétörte, fogta a celluxot és összeragasztotta. És hogy nem akar(t) egész életében harcban állni a gyerekkel. Nos, azóta nem megy ez ki a fejemből... Hogy mi viszont, most már Balázs nevében is mondhatom, az utóbbi időben ő is gyakran elveszti a türelmét Vincével, nagyon harcolunk, mert Vince szó szerint mindenért ordít manapság. Meg sem hallja, ha kérdezünk valamit, illetve dehogynem hallja, de nem válaszol. Aztán ha mi egyik variációban csináljuk az adott dolgot, ordít, hogy ő is akarja, és máshogy akarja. Na most mit kell ilyenkor tenni?! Én is kezdek már inkább engedni, hogy oké, akkor legyen 10 mese egy elalvás előtt, ezen nem fog múlni semmi. De abban meg igaza van Balázsnak, hogy ez egész problémánk alapja az, hogy nem válaszol, ha kérdezünk, és hogy ez ugyanaz a dolog.
Idáig írtam a múltkor, azóta megdőlt a nagy okosságom, mert bocs Vince, ha majd egyszer olvasod, igen, sajnos megtettem: felpofoztalak. Egy apróság miatt (ordítás, hogy ki is nyissa ki a kulccsal az ajtót), de addigra már az egész napból elég volt.... utólag nagyon-nagyon bánt a dolog, egy napig teljes depresszióban voltam, hogy ennyit a nagy elméletről, a végén úgyis mindig elvesztem a fejem és odacsapok. A végén még mondta is Vince, hogy anya, ez fájt:(((
